Halál
Posted by Pijer | Filed under happening
Még mielőtt elérném a századik posztot, végzek a bloggal, és átköltözök…a blogspotra. Ugyan, miért is hagynám abba, ha annyian rajonganak a dologért(pl. Balázs kolléga). Az új cím tehát, www.pijerarchia.blogspot.com , tessék nézegetni, csak a külső változik meg, meg a kommentelés lett lényegesen egyszerűbb.
csókolok mindenkit, érzékeny búcsút veszek hát a fekete alapon szivárványtól,és reinkarnálódok valami más dizájnba.
Tags: vége
Brokkoli
Posted by Pijer | Filed under csak úgy, elbeszélés, lájt
Múltkor untam magam otthon(endrén) estefele, hát elővettem a szívemcsücske utópisztikus világképet, és elkezdtem valamit.Talán folytatom is..
Mit is jelentett neki Isten? Igazából sosem tudta megmondani. Mit jelenthet Isten egy olyan embernek, aki teljesen egyedül van?
Keskeny ösvényen vezetett át az út hazafelé. A rideg kőfal mindkét oldalról komoran emelkedett a magasba, megfosztva a lemenő Nap csodájától; de most nem bánta. Az út kacskaringós és kiszámíthatatlan kanyarjai végtelennek tűntek. Tavasz lenne, gondolta. Most éppen március hónapja kezdődött el, de a környezet erről nem vett tudomást. Igazából csak Őt érdekelte, hinni akarta, hogy a természet még egy apró szikrája pislákol, érezni akarta a körforgást, ami megnyugvással tölthetné el…
A halott sziklafalat épphogy megfestette a lemenő napfény, jelentéktelen életet csempészve a tájba. De Ő érezte a levegőn… érezni akarta a levegőn, hogy olyan, mint régen.
Csak egy bolond hihet benne…
Az ösvény hirtelen véget ért, a sziklafalakat mintha kettévágták volna, hirtelen egy lejtős, betonozott utcára ért. S bár a beton már csak foszlányaiban volt jelen, sok ezernyi darabja csöndes kirakósként mutatta a hajdanvolt civilizáció nyomait.
Felszegett fejjel, majdhogynem vidáman gyorsította meg lépteit az úton. Csak néhány ház maradványa magányoskodott a kopárságban, a többi mind alapjáig lerombolva, vagy nyom nélkül eltűnve. A régi vasúti síneken át vezetett az útja a móló felé. Egykedvűen taposta a szürke hamu- és koszréteget, ami majd’ az egész várost beborította: ma már másodszorra tette meg az utat. A héten tizedjére, a hónapban huszonnyolcadjára; az évben meg már ki tudja, hanyadjára. Végtelenül unta már, de valami eszelős remény tüze lobogott a szemében minden alkalommal.
Kisétált a móló legvégére, leült a töredezett betontömb szélére, és onnan ingatta lábait. Amerre a szem ellátott, a megszokott, sivár, barátságtalan világ nézett vissza rá egykedvűen. A hajdanvolt tó medencéje teljesen száraz volt már, csupán néhány hajó roncsa jelezte árulkodóan múltbéli valóját. Látszólag semmi sem mozdult, de Ő nem akarta elhinni.
Egyedüllétében a legjobban azt gyűlölte, hogy még a szél sem fújt.
Az utópisztikus világképet tökéletesen egészítené ki zordan süvítő szél, esetleg szemerkélő eső, ami jól harmonizálna a kihalt tájjal. De nem, semmi szélmozgás. Amióta Ő magához tért legalábbis. Őrjítő csönd uralta napjait és heteit, hónapjait és életét. Egy darabig folyamatos zajongással próbálta elkergetni a némaságot, de ez még paranoiásabbá tette, hátha lemarad valami fontos eseményről. Ami idestova 7 éve nem történt egyébiránt. A fontos eseményről pedig akkor is sikerült lemaradnia. Csoda, hogy egyáltalán túlélte, s sokszor megfordult fejében, érdemes-e tovább élnie neki is, de valami folyamatosan az búgta neki édes hangon, hogy ne adja fel… hogy hős lehet.
Ha más nem is, a hőssé válás igencsak kellemes célként lebegett már évek óta a feje fölött.
Mindig elképzelte a pillanatot, amikor találkozik egy másik túlélővel, vagy amikor hosszú vándorlás után kiderül, hogy rajta kívül rengetegen megmaradtak, de karizmatikus vezetőre lenne szükség, és akkor jön Ő, a megmentő, második Mózesként vezeti majd népét az új hazába, ahol istenként fogják tisztelni.
Ilyen és ehhez hasonló mesékkel tartotta magában az életet, hogy ne roppantsa össze végképp az egyedüllét roppant súlya.
Pont
Posted by Pijer | Filed under csak úgy, happening
kiegészítés Vikesztől:
“azért örülök,h észhez tértél
pontosabban,h legyőzted az eszed”
pont!
Cím nélkül
Posted by Pijer | Filed under hülyefejű, vissza
Van, hogy kézzel-lábbal ellent akarsz mondani, de az ösztöneid csendes duruzslása szelíd erőszakkal nem engedik, hogy racionális legyél. Pöccre indulok.
Utána már nem kérdés semmi. Szégyellem és gyűlölöm magam azért, amit tettem az elmúlt 24 óra leforgása alatt. Miért sírjak még egy esélyért?
Nem adnám meg magamnak. De ezt a ráció mondatja.
Az ösztön mégis azt súgja, meg kell, hogy kapjam…
Feltétel nélkül akarom, igen… nem akarok, végre nem akarok akadékoskodni… Kész, pont. Csókolom az éjszakát aki mindig kitart velem…
Oszkár
Posted by Pijer | Filed under film, nagyvilág
Nos, amikor megnéztem az Avatart, úgy gondoltam, bármelyik film is nyeri az oszkárt a jelöltek közül, jobban megérdemli. Mint ahogy az ilyenkor lenni szokott, pofára is estem. A bombák földjén c. alkotás ugyanis még alulról sem súrolja az amúgy szintén kevéssé acélos Avatar hátsóját. Na, nincs most kedvem kritikát írni, főleg hogy nem is lenne kritika, csak valami hasonló.
Életemben először szenvedtem végig és utoljára ezt a velős négy órát.
Tulajdonképpen megvettek azzal a híreszteléssel, hogy rövidítenek a műsoridőn, nos, lehet hogy betartották végül, de a reklámok legalább 1 órát vettek el a “gálából”.
Steve Martin és Alec Baldwin vezették a műsort, ami egyrészt rossz ötlet volt, másrészt érthetetlen is. Viccek nem, inkább a népszerűbb filmek ill. színészek gyalázása volt a téma, Clooneyt pl. végül, pláne hogy még nem is nyert, igencsak megsajnáltam.
Nem is pazarlok feles szavakat a nyálra, ami kollektív ölelésébe fogta az ottlevőket.
Inkább akadékoskodok még egy sort.
A bombák földjén a tavalyi oszkáros Nem vénnek való vidékhez hasonlóan kisköltségvetésű film. Csak utóbbi jó, a másik meg egy fos. Nekiültem, még kedvem is volt, hogy juhé, van eszük, és nem egy élménymozira adnak ezer oszkárt, de a lehető legszörnyebben alakultak a dolgok.
Az egyetlen pozitívum a két óra alatt a tábla csoki és a bögre tea volt. Amik kis híján átcsaptak negatívba, a legjobb vágás díját átvett gárda ugyanis gyors snittjeivel jobban próbára teszi az ember gyomrát, mint az Avatar hatalmas magasságbeli ugrándozásai. Biztos hippermodern, vagány, de a vágás plusz zoom használata (amit mellesleg szinte SOHA nem használnak a filmesek-mármint a zúmot), művészeti és biológiai szempontból is hányásra késztet.
Szóval, aki teheti, nézze meg mindenképp, és csodálkozzon rá bátran, hogy bizony, legjobb film-rendező-eredeti forgatókönyv-hangvágás-vágás nyertes filmet lesett. Persze nekem is tetszett volna, ha mondjuk a Film pluszon nézem éjfélkor, amikor azt hiszem, nem tudok mégsem semmi elalvós filmet nézni, és akkor jön A bombák földjén, és kihúz a szarból. Ez esetben, le a kalappal, jó kis film.
De hát nem az.
Csalódottságom letudtával már meg sem merem említeni Sandra Bullock érthetetlen oszkárját. Csöndben is maradok, az átadás újfent bebizonyította azt a kevéssé meglepő tényt, hogy SZART SEM ÉR AZ OSCAR-DÍJ, nézzetek inkább filmeket az itt díjazottak nagyrésze helyett, biztos hogy jobb az ízlésetek.
Telling the truth.
Posted by Pijer | Filed under csak úgy, happening, lájt
Nagymamám alapvetően elég panaszkodós ember, sosem jó neki ami van, egyedül él Fonyódon lassan huszadik éve, szóval igencsak magányos. Néha felszokott hívni, hogy hallja mi van velem; átlagos beszélgetések ezek, meghallgatjuk egymást, és megbeszéljük, mikor találkozunk.
Most kivételes alkalom volt, mert olyat mondott búcsúzás helyett, amilyet tőle soha nem hallottam.
” Jólvan Petikém, most te csak örülj annak, hogy fiatal vagy, hogy van egy szép barátnőd… Csak éld és élvezd az életed, más nem számít.”
Átlagosnak tűnő sorok, pedig a legszebbek és leginspirálóbbak már hetek óta. És hogy alátámasztást kapjanak, a vonat már elindult erre…
Telling lies
Posted by Pijer | Filed under csak úgy, hülyefejű
Kisasszony…
Tessék abbahagyni a kacsintgatást. Ó, hogy Ő nem érdekli Önt? Nos, ez nem lep meg. Nézze, gesztusokból is megértjük egymást, pedig férfi vagyok.
Füst fonja be lágyan a levegőt tejfehér karjaival…
Aha, szóval itt semmi sem az, aminek látszik. Így kezd tisztázódni a dolog… Maga is tudja, mennyire imádom a testbeszédet. Viszont az ostobaság még mindig bosszant. Még szerencse, hogy Ők nem azok… Csak ez a majom, itt.
De nem számít! A majmokat a ketrec mögé dugják, vagy hagyják ugrálni őket természetes környezetükben, ahol senkit nem zavarnak, tehát teljes nyugalommal dobok neki egy banánt, és sétálok tovább.
Jó érzés nagyon, amikor tudod, van, akire számíthatsz, van egy támaszod. Amikor elveszve és hülyén érzed magad, de aztán eszedbe jut, hogy holnap végre megérkezik, juhú, nyakadba ugrik, és minden rendben lesz… és minden rendben van. Nincs is semmi más, amire vágyhatnék…
Na látja, kisasszony… Néha én is érezhetem úgy, hogy élem az életem…
Csók!
Tags: mivan?
Parancsolsz?
Posted by Pijer | Filed under hülyefejű, uncastable
Gyerünk már!
Csak menni fog. Végtelenítve dalolja Manu Chao hogy Por el Suelo , az ihlet pedig szeliden körbeleng, de érzéketlenségem rossz hatással van rá.
Eszembe jutott az álmom, amiről legutóbb írtam.
Igazából sok minden eszembe jutott, de egyikről sem akarok írni. Kérek egy új lapot.
Tags: doesntmakesense
Kórház
Posted by Pijer | Filed under happening
Életem első kórházas élménye, amikor nem látogatok, nem kívülálló vagyok, hanem érintett. Borzasztó hippochondriámnak köszönhetően amint belépek a váróba, rosszabbul nézek ki, mint a betegek többsége. A recepciós csaj meg is rémül, mert falfehér vagyok, mondom a problémát, hát ha nem hallja hogy kutyaharapás, szerintem simán várná, hogy zombivá változzak a szeme előtt. Tükörben nézek, tényleg szarul festek, izzadok, a bal lábam remeg és melegség önti el, kezdem elhinni, hogy bajom van. Mindenesetre az áltünetek megteszik a hatásukat, a mentővel hozott nagymama, a lábnélküli bácsi és a csupa vér srác mind hitetlenkednek, amikor a biciklivel érkező, épnek látszó fiút szólítják be a speciális ambulanciára.
A steril szobában már négyen várnak rám. Kezdem várni a kivégzést, pont mint a Cloverfieldben. Négyből három doktornő, egyik utasít ellentmondást nem tűrően: tolja le a nadrágját! Feküdjön az ágyra! Nem úgy, hassal! Mielőtt egy rossz pornófilmbe csöppenve érezném magam, fémes csörgést hallok, hárman a seb fölé hajolnak, és elkezdik tépkedni azt. Keresik a csodát, hogy végre valami érdekeset is kapnak, de fél perc után csalódottan sóhajtanak fel, ez csak felületi, elég egy tetanusz, és már mennek is dolgukra. Innentől le vagyok szarva, a szurit is majdnem elfelejtik beadni, majd jön az adminisztráció.
Nagy csattanás a folyosóról. Egy perc, nyílik az ajtó, recepciós csaj aggódva közli, a lábnéküli bácsi orra esett a tolókocsijából. Fejseb. Megörül a csapat, készülődnek az öltésre, én hitetlenkedek egy sort, hogy hogy borulhat valaki fel, miért nincs ott ápoló, de le vagyok ejtve, nem leszek orvosi csoda sem, menjek csak a dolgomra.
Szűk egy óra alatt le lettem rendezve, és még éjfél előtt nyugodtan kerültem ágyba.
Első és eddigi egyetlen kórház-túrám vidáman zárult tehát, a várakozás okozta stresszt és parát viszont nem ajánlom senkinek.
Tags: kórház
A távolság íze
Posted by Pijer | Filed under filozofálgatás, vissza
Mai óra termése… óvatos poszt.
Szeretni sosem volt könnyű.
A fiú mindig is emésztette magát emiatt, meg akart felelni, ő akart lenni a tökéletes választás.
Messze nem lett az, de a szerelme ellenállhatatlan volt, mindenki csodálta emiatt, még ha az egyetlen, aki ellen tudott állni neki, a barátnője volt. Az idő és a szokás egyszerre csaptak rá a holtanszületett érzelmekre: a lány folytatta ellentmondást és viszonzott érzelmeket nem tűrő életét, míg a fiú úgy érezte, kitaszítva áll a végtelen s időtlen, egykedvű Semmi pusztájában.
Szellemalakok közt sodródott, vagy inkább ó volt maga a szellem; nem lehet tudni. Az árnyak cirógatták és dédelgették, de Ő felszegte fejét, mert büszkének akart látszani. A női alakok vihara nem hagyta nyugodni, s áthatolhatatlan köd fonta körül. Nem látott fényt többé, s lesüllyedt a vegetáló milliárdokhoz.
Göndör fürtök.
Ajtó tárul, lélegzet bennakad; és egy bizonytalan kéz metszi át a ködalakok erdejét.
A fiú ekkorra már hitehagyott. A remény csalfa sugár csupán szemében, de ez a kéz erős… és édes. Megszorítja… s egy mélyet lélegezve úgy érzi, hogy a levegővel együtt maga a világegyetem árad szét tüdejében. Hitét nem keresi; egyetlen támasza most a bizalom.
Lágy ajkak…
És a távolság. Kétségbeesés vegyül várakozással, s a kíváncsiság kel birokra reménytevesztettséggel. Az örökkévalóság ízét nyelve hegyén érzi…
Pedig ő is tudja, a dolgok sosem olyan szépek, mint ahogy azt ő leakarná, vagy letudná írni.